Bemutatkozik az 1980-ban végzett évfolyam

Az 1980-as évfolyam története is Szabadszálláson kezdődik a laktanyában. Később Gödöllőre kerülnek, a Tessedik Kollégiumba. Olvashatunk az emlékezetes gólyabálra-menésről, és számos anekdota után olvashatjuk Kulcsár Miklós, az egyik évfolyamtársuk gondolatait is.

Minden évfolyam története általában az évnyitóval kezdődik. A mi évfolyamunkét viszont ettől eltérően célszerű már  az érettséginél elkezdeni. Az ugyanis, hogy a középiskola után ki merre fog továbbtanulni, már ott felvetődik, már akkor kezd kialakulni. A mi időnkben a sikeres érettségit követően sem egyből az egyetemre vezetett az út, hanem az "egyetemi előfelvett" minősítés után a katonasághoz. Ez a tény viszont az azonos szolgálati hely miatt nem csak közösségi kapcsolatokat, hanem esetünkben tragédiák forrását is jelentette. Az MN 7260-as alakulat szabadszállási laktanyájából 1975. április 20-án kivezényelt teherautó konvoj egyik szállítójárműve a rajta utazó fiatalokkal felborult és társaink közül Egressy György és Németh Mihály a helyszínen életét vesztette, többen súlyosan, életveszélyesen és egész életükre maradandóan megsérültek. Ez a tragikus esemény a mai napig kihat évfolyamtársaink egymás közötti személyes kapcsolataira is, meghatározza szorosabb kötődésünket egymáshoz.

Egy évfolyam története gyakorlatilag a benne közösséget alkotó egyének történeteinek összessége. Hogy milyen is ez a történet? Nos mindenki a saját szemszögéből látja és leginkább a szűkebb csoportok érdekes eseményeiből tevődik össze. Ezeknek az emlékezetben sokszor maradandó nyomot hagyó történéseknek általában a tanulócsoportok az egyik elsődleges részesei.
Az 1975/80-as évfolyam I. éves hallgatóinak kollégiumi elhelyezése az akkori váltórendszernek megfelelően (egyik évben a gépészek, másik évben a gazdászok) nem az egyetemi központban, hanem a város szélén a Tessedik Kollégiumban történt.
Innen kellett egy évig gyalog, vagy HÉV-vel bejárni az egyetemre. Így pl. különös volt este Gólyabálunkra befelé gyalogolva, ünnepélyesebben felöltözötten elhaladni Halottak Napja előtt a templom mellett égő gyertyák sorfala között….

Egyetemi éveink alatt hirdette meg az ENSZ, hogy az 1979. év legyen „A gyermekek nemzetközi éve”. Erre az alkalomra Baráz Miklós, aki pár évfolyammal felettünk járt kitalálta, hogy rendezzük meg a dekorációs főiskolásokkal közösen az aulánkban a „Diszkó a gyermekekért” c. estet. Az elgondolás alapja a rendezvény bevételéből egy inkubátor beszerzéséhez történő anyagi hozzájárulás volt. A főiskolások által előkészített dekorációs terv kivitelezése évfolyamunk egy szűkebb körére hárult. Egyetlen éjszaka alatt húztunk álmennyezetet a II. és a III. szint közé, valamint az elnökségi főfal előtt felállítottuk a 6,5 x 3,4 m-es installációt és rákasíroztuk a részletekben kinyomtatott fotódekorációt (ma multi-reklámnak neveznénk). Reggel a munkába érkezők megdöbbenése óriási volt…., valamint a diszkó is nagyon jól sikerült.

A mi időnkben a tavaszi ünnepeket (március 15., március 21. és április 4.) Forradalmi Ifjúsági Napok néven foglalták egy nagy rendezvénysorozat keretébe. Ezen ünnepi napokon tanítási szünet volt, de rendezvényekben bővelkedtünk. A párt elhatározta (…és engedélyezte), a KISZ szervezte, a „barkács-körösök” pedig megcsinálták 1979 tavaszán a kollégium épületéhez is illő nagy, majd 2 m ármérőjű kokárdát a bejárat melletti homlokzatra. Érdekes senkit sem zavart a mérete!

Diplománk már karnyújtásnyira, munkahelyeink a holnap hírnökei, a nyugdíj pedig évtizedekre….. Ezekkel a meghatározó gondolatokkal indultunk neki a diplomaosztó ünnepély előtti Gyűrűavatónak, de tévedtünk!
Abban az évben (1980) a munkahelyeket megyei normatíva szerint írták ki, ennek következtében még a saját szülőföldre sem lehetett volna visszamenni. Többen végeztünk egy adott környékről, mint ahány hely volt arrafelé. A megoldást Jakab Gábor évfolyamtársunk - aki egyben évfolyam KISZ titkár is volt - által a minisztériumba vezetett küldöttségünk harcolta ki. Eltörölték a megyékre vonatkozó létszámkorlátozást, kivéve Budapestet és Pest megyét.

A másik tévedésünk gyakorlatilag most realizálódik, ugyanis a nyugdíjkorhatárt is további 5 évvel felemelték. Erre mondják kissé átalakítva, hogy ”…nem ilyen lovat akartunk!”
De vissza a Gyűrűavatóhoz! Amiben nem tévedtünk az a gyűrűzött tanár kiválasztása volt. Ma is mindenki egyetért azzal, hogy Dr. Vincze Gyula személyében a legkiválóbb oktatót ismertük meg és kiemelkedő emberiességét, oktatói munkásságát igyekeztünk megköszönni az adományozott gépészgyűrűvel.

Az évfolyamok hallgatóit a mi időnkben az induláskor mindig hat csoportba osztották szét. Ez véletlenszerűen történt, kivéve évfolyamunk 6. csoportját. Itt a balesetben megsérülteket, köztük a gödöllőieket és a lányok döntő többségét sorolták egy csoportba. Ez rendkívüli összetartozást eredményezett köztünk emberi kapcsolatokban és tanulmányi téren egyaránt. 

Ezekről az időkről álljanak itt Klucsár Miklós évfolyamtársunk kedves gondolatai.

Minden évfolyam azt képzeli magáról, hogy csak Ők…,csak velük…, ők a különlegesek, a legjobbak, a kiválóak, az egyediek.
Nos mi is így vagyunk ezzel, csak, hogy a mi esetünkben ez igaz is. Ha nem is az egész évfolyam, de a ’80-ban végzett hatos csoport az biztos, hogy kitűnik a sok száz előttünk és utánunk végzett diáksereg soraiból.

Miért is ?
Az előbbiekben említett tragédia egy valódi, szinte családi közösséggé formált bennünket. Valamennyi találkozón a legnagyobb létszámmal vettünk részt. Csak néhányan hiányoztak igazoltan. Lélekben a meghaltak is ott voltak ( sajnos már többen is ).
Csoporttársaink voltak a legszebb lányok (…ugyan melyik lány akar mezőgazdasági gépészmérnök lenni ?).
Amikor egy síkfőkúti kirándulás alkalmával pedig a helyi fenegyerekek megtámadták csoporttársainkat az erős legényeink vállalva a rendőri retorzió kockázatát is dúvadként keltek a gyengék védelmére. Ők természetesen a következő ZH vagy vizsga alkalmával viszonozták a segítséget.
Tanáraink voltak a legkiválóbb egyéniségek. Sértő volna bárkit is kihagyni, de Váradi Professzort, Rejtő Magdát, Ember Mihályt előadáson hallgatni, vagy netán vizsgán szemben ülni velük egy életre szóló élmény volt.

Váradi: „ A teve egy olyan ló, amelyet egy bizottság tervezett” ( akkor még Központi Bizottság is volt), vagy Sibalszky, aki a pad alatt rugdosta a vizsgázót, ha nem remekelt, vagy Glósz Pista bácsi, aki diszkréten kopogott az ajtón, amikor ZH íráskor visszatért a kávézásból: „ Bocsánat, véletlenül beütöttem a kezem az ajtóba…”
A sok, mára már kedves emlékké szelídült becenév, amelyeket szintén soha nem lehet feledni. Talaj Manci, Eke Pityu, Szumma Béla, Villany Macska….
Végtelenül lehetne sorolni az emlékeket, a sztorikat, erre most kevés a lehetőség, de reméljük, hogy a gépészekre jellemző összetartás és baráti szeretet még sokszor lehetővé teszi az együttes emlékezést.

Vác, 2010.08.08.