A Mag apoteózisa - Az aulában található dombormű története

Aki Gödöllőn, pláne az az egyetemen jár, nem tud úgy elmenni, hogy ne nézze meg ezt a hatalmas domborművet, Amerigo Tot egyik utolsó alkotását. Ezen cikkünkben idézünk az 1983-ban elkészült alkotás átadásra készült kis füzetből. A dokumentumot szöveghűen idézzük, azon nem változtattunk.

Amerigo Tot munkája, A Mag apoteózisa 1983 szeptembere óta díszíti az Agrártudományi Egyetem gépészmérnöki kari épületét. A dombormű szépsége és méretei egyaránt lenyűgözőek. Százötvenkét négyzetméteres felületével és huszonkét tonna súlyával páratlan nagyságú alkotás Európában.
Apoteózis, annyi, mint megdicsőülés, dicsőítés. Itt Gödöllőn, az agrárfelsőoktatás egyik magyarországi központjában Amerigo Tot a magnak, minden lehetséges élet kiindulópontjának, az életre törő kezdetnek állított emlékművet. A Mag apoteózisának, vagy ahogy szerte az országban - a szavak mindennapos használatától megcsiszoltan, a megmaradt szónak rangot adva - nevezik, a Magnak, itt az Agrártudományi Egyetemen konkrét jelentése van. A földbe elvetett mag életre törése, napfénykeresése, a növényi élet kezdete, a nagy, életet adó termések bölcsője.

Jelkép is ez a dombormű! A múltra emlékeztet, az emberiség ősidőktől máig húzódó nagy történelmére, amelynek minden nemzedéke vetett és aratott, eközben aggódva figyelte a mag pattanását. A magyarságunkra is emlékeztet, arra, hogy ez a Kárpát-medencében élő 10 milliónyi nép a magnak ágyat adó barázdák közül érkezett meg a XX. század végi gazdag-szép Magyarországra. A tudás emlékműve is a Mag, a könyvekből, iskolákból, emberi tapasztalásból építkező, erőt gyűjtő, gyarapodó szellemiségé, amely beérkezve világra tárul, hogy alkosson hazát és formáljon jövőt.
A mag a földet művelő parasztnak a szó legteljesebb értelmében az életet, a boldogulást jelenti, másoknak, sokaknak - a hazából kivetetteknek fájdalmasan -, a szülőföldet, az otthon illatát idézi, az űrhajósnak pedig valószínűleg már az egész földet közvetíti.
A mag: kezdet. Kezdete az életnek, s forrása minden boldogságnak és bánatnak. Bölcsője a hazához tartozásnak és a magyarságtudatnak, a bölcsességnek és a tudásnak, a dicsőségnek és a szerénységnek és mindennek, amit a világegyetem létrehozott. Múltunk, történelmünk őrződik és rakódik egymásra a magban. S ha van termékeny föld, megóvó, féltő és felnevelő emberi tudás, a jövőbe visz.

Zöldy Emil, az egyetem 1961-70 közötti új beruházásainak Ybl-díjas tervezője kezdeményezte az intézmény auláját díszítő képzőművészeti alkotás elhelyezését. Látva Olaszországban Amerigo Tot két monumentális munkáját - a Termini pályaudvar és a Mezőgazdasági Múzeum domborműveit -, az aula bejárattal szemközti falát úgy alakította ki, hogy azon az Örök Városban látottakhoz hasonló színvonalú munka elhelyezhető legyen. Zöldy Emil a beruházás átadásakor elmondta elképzelését a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztériumban, valamint az egyetemen és javasolta, hogy a munkára Amerigo Tot, Olaszországban élő, magyar származású szobrászművészt kérjék fel.

Több sikertelen, meghívásos pályázat után Amerigo Tot jelentkezett olyan tervvel, a jelenleg látható alkotás vázlatával, amely megnyerte az Agrártudományi Egyetem dolgozóinak és hallgatóinak tetszését.
Az 1970-ben elfogadott terv megvalósítására végül is a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium adott pénzt 1978-ban. A művész vállalta a műalkotás kicsinyített, 1:2 méretarányú gipszmodelljének elkészítését. A kivitelezést a Képzőművészeti Kivitelező Vállalatra bízták, ahol az öntéshez szükséges 1:1 arányú gipszmodellt - Amerigo Tot egyetértésével - Antal Károly és Grantner Jenő szobrászművész formázta meg.
Az 1982-83-ban bronzba öntött dombormű Gödöllőre szállítására és felállítására, különlegesen nagy súlya miatt, külön terv készült. Az aulában a korábbi fal helyett - a dombormű biztonságos tartására - acélvázat kellett készíteni, az alagsorban pedig alátámasztó falazatot és tartógerendát építeni.
A domborművet kéttonnás elemenként tehergépkocsival szállították Gödöllőre. A járművekről autódaru emelte azokat az aula szintjére, ahonnan görgőzéssel juttatták jelenlegi helyére. A munka időtartamára az aula padozatát aládúcolták. Az elemeket speciális, az épületen belül összeállított daru segítségével szerelték össze.
Az összeszerelt dombormű befejező munkálatainak (hézageldolgozások, felületkezelések stb.), valamint a kiegészítő építészeti munkáknak az elvégzéséhez létraállvány készült.

A Mag apoteózisa 1983 augusztusában készült el. A következő hónapban, szeptember 4-én avatták tanévnyitó ünnepi tanácsülésen.

Már folyt a tanévnyitó ünnepség, amikor Amerigo Tot megérkezett. A kórházból jött. Svájcban súlyos betegség kötötte ágyhoz. Járni, pontosabban közlekedni csak tolószéken tudott. Orvosai nem hittek abban, hogy felépül a szeptemberi avatásra. Az akaratereje volt egyetlen támasza. Itt akart lenni s ezért emberfeletti erőre volt képes. Tíz emelet magasból ereszkedett le - ezt maga mesélte Gödöllőn - lépcsőkorlátba kapaszkodva a harmadikig és vissza, napjában kétszer.
Az aulába, nehezen engedelmeskedő lábait bottal segítve csoszogott be. A szónoki emelvény melletti zöld fotelbe ült le. Ősz haja ráncba húzott homlokát takarta, „világnagy" kezei a maga elé támasztott görbeboton nyugodtak. Jól ismert vastag keretes szemüvege mögül a jövőt, a pályára esküt tevő tizenéveseket „fogta be". Úgy ült ott fekete kordbársonyban, betegségtől gyötörten, mintha egyszerre lenne odatartozó és főhajtással köszöntött megbecsült idegen. Mindenki őt nézte, a Mestert. Domborműve szemben, diákok és tanárok előtt a falon. Bronzba öntve az a pillanat, amikor a mag megindul és az életnek utat törve feszíti szét a földet. Százötvenkét négyzetméternyi erő és szépség uralja az egyetemi aulát. „Súlyosságában is könnyed, darabosságában is elegáns, mint egy gyűrűbe foglalt ragyogó brilliáns. A termékenység oltára!" - mondta róla avatóbeszédében Keresztury Dezső akadémikus. Boldizsár Iván materialista oltárképnek nevezte. Sinkovits Imrének pedig az élet kitörni kész elpusztíthatatlan voltát jelzi. Juhász Ferencet prózavers írására ihlette.
Amerigo Tot, amikor a dombormű felavatásakor szólították, felállt, úgy hallgatta a hozzá-érkező elismerő és köszönő szavakat. Sírt! A bronz súlya könnyebb volt a rátelepedő látvány terhénél. Akkor találkozott először a Mester és a kész Mű. Álmodni és az álmot megvalósulva látni, nem ugyanaz az élmény.

A Mag apoteózisa különleges helyet foglal el életművében. Erről ő maga vallott az avatás után:
- Ebben egy összefoglalás van. Ez olyan, mint amikor valaki egy matematikai műveletet elvégez, aztán aláhúzza és összeadja. Mondjuk úgy, hogy ez az eredmény. Ez a munka tele van valósággal és tele van ideákkal. Itt közvetlenül a mag és a föld viszonyáról van szó. Arról, hogy ha van mag és van föld, ha van föld és van mag, akkor annak valahogy, valamilyen úton-módon találkoznia kell. De amikor azt mondom, hogy mag, akkor nemcsak róla beszélek, mert az már búzát is jelent, kenyeret és életet, mert a kenyér magyarul az élet. Az életért vagyok, az életből vagyok... Próbáltam és azt hiszem, hogy sikerült a titokról leszednem a leplet. A titok az élet, a továbbmenés, hogy a kaszálás nemcsak halált jelent, mert a búza ugyan meghal, de a magja megmarad és az visszaesik a földbe és jövőre újra búza lesz belőle, megint kenyér. Ez az a bizonyos értelmi pingpong játék a néző és a szobor között. Remélem, hogy sikerült ezt kifejezni, és hogy a magot nem lehet elrejteni, mert ha jó földbe esik, akkor kitör, széthasítja és eget kér magának!
A kitörés ott a falon az Alföldet, a legjobb Duna-Tisza közi és tiszántúli földeket idézi. Az országnak a legtöbb gabonát és a legtöbb húst adó földeket, no meg a földdel küszködő magyar parasztot. Csak ott látni szomjas talajokon az Amerigo Tot formálta repedéseket, s csak ott dajkálja úgy a föld s a nép a magot, ahogy ő látta. Csak ott dicsőül meg úgy kín és szenvedés nélkül, fényre tárulkozva. Sem sziken, sem homokon nem érezni ezt a mámoros kitörést.

«

»

A Mag apoteózisa

Vallhatja-e jobban magáénak a domborművet a földdel dolgozó ember, mint bárki más? - a tanévnyitót követő beszélgetésen a mester nem tért ki a válasz elől:
Vallhatja és köze van hozzá, azzal, hogy éppen egy olyan iskolába került, ahol a földművelők mérnökei vagy tudósai tanulnak, s lesz belőlük agrármérnök, gazdaságvezető. Remélem, hogy itt megtanulják a föld és a földműves szeretetét. Az emberiség a legmesszebbről hozta magával ezt a pillanatot, amit ábrázoltam, és a legmesszebbre is fogja magával vinni. A Mag jelkép is lehet. Politikailag is értelmezhető. A két ideológia harca is benne van. Az egyik a sok rendszerű, sok központú ideológia, ami mondjuk a kapitalizmus, a másik az egyfókuszú, az egy középpontú valami, ami mindenkiért van. Itt a központ elosztja magát mindenkiért és a mindenki van ezért a központért.

Amerigo Tot művei megtalálhatók szerte a világban, többek között Olaszországban, Vatikánban, Iránban, Brazíliában és földrészünk majd minden országában. Itthon, Budapesten kívül csak néhány helyen van munkája. Eseményszámba megy egy-egy szobrának felavatása. Ilyenkor mindig kísért az itthon vagy otthon dilemmája. Miért itt, és miért nem ott, Olaszországban állítják fel új alkotását. A kérdés kézenfekvőnek tűnt a Mag avatásakor is. Annál inkább, mert valószínű, hogy a fél világ versengett volna a bronzfalért - a csak művészettörténeti léptékkel mérhető jelentősége okán - egymásra licitálva. De a Mag apoteózisa itt él igazán, itt a helye, ehhez a földhöz van kötődése. Az, ami Fehérvárcsurgónak, a szülőfalunak a Madonna! Gesztus! Ezúttal a szülőföld, a haza iránt.

A Mester árnyaltabban, feltételes módban fogalmazott:
- Remélem, hogy gesztus lesz! Ez az embereken, a diákokon, a tanárokon múlik, mindazokon, akik ide eljönnek és megnézik. Nekik kell ebben dönteni. A szoborra ajánlatot kaptam a minisztériumból, és én akkor azt mondtam, hogy Magyarországra hozom, inkább ide, mint máshová. Itt itthon van! Minden egyes munkám küzdelem az öregedés ellen. Ez is! Megpróbálok értelmileg és testileg ép maradni, de sajnos vannak bizonyos természeti és biológiai törvények, amelyeknek nem lehet sem ellentmondani, sem azokat irányítani. Reméltem, hogy meg tudom cáfolni azt, hogy a születés a halál kezdete. De nem megy, mert amikor kimondom, alfa, akkor önkéntelenül az omegára kell hogy gondoljak. Az embernek csak arra van lehetősége, hogy megpróbálja azt a bizonyos egyenes vonalat - ami az alfa és az omega között húzódik - meghosszabbítani abban az értelemben, hogy végül is ne egyenesen haladjon, hanem jó nagy vargabetűket írjon le. Itt is erre törekedtem... A művész kitalál egy nyelvezetet, amellyel elvont című munkáin keresztül is hozzá tud szólni a közösség gondolatához, mert a dolgokat nem érteni kell, hanem szeretni. Végeredményben ez a célja az egésznek. Még akkor is, amikor gyűlöljük egymást, nagyon szívesen kimondjuk; kell, hogy szeressük egymást!

Amerigo Tot visszautazott a kórházba. „Sietve meg akarok gyógyulni"- mondta Búcsúzóul. Tervek feszítették. Bár keze nem engedelmeskedett, remegett, nem tudott tollat fogni, rajzolni, mégis volt életkedve, újabb munkákra készült. Három kilencvenéves találkozik - kezdte Gödöllőn a viccet és mesélte színesen, élvezetesen.
Adyra utalva mondta egyszer, hogy a föl-földobott kő valahol leesik. Aztán magára értve hozzátette: „Ha le fogok esni, akkor már ott fogok leesni, a szülőhazámban. Ott akarok leesni!"
Itt esett le, 1984 decemberében. Porait a szülőföld őrzi.

Hetvenöt évet élt a Mester. A Termini pályaudvar dekoratív plasztikája, a Csurgói Madonna, a Kavicsasszonyok, az Őfelsége a Kilowatt, a vatikáni magyar kápolna domborműegyüttese, A Mag apoteózisa és számos világhírű szobor, dombormű, rajz alkotója, Amerigo Tot. Emberként mindig az európaiságot, művészként a szellemi frissességet, a stílusváltás bátorságát, az egyszerre klasszicizálót és egyszerre modernt jelentette.

Művészet és politikai hitvallás, magyarság és kitagadottság, majd újra a hazába fogadás (kitüntetésekkel és jelképes babérkoszorúkkal) és boldog visszatérés - ez volt az ő 75 esztendőnyi élete. Meg amit itt hagyott ránk! Remekműveit, amelyek világhírűvé tették és élete tanulságait, amelyekből utolsó éveiben egyre többet adott, mesélt.
Tóth Imrének született 1909-ben. „Csurgón születtem, egy szőlőhegyen, Magyarországon, ősszel és azt mondják, mustban fürdettek meg engem" - emlékezett vissza később megérkezésére és magyarságára. Szobrásznak készült, tanult itthon, majd Németországban, Franciaországban és végül Itáliában. A háború előtt tagja volt az illegális kommunista pártnak, foglya náci internálótábornak, volt olasz partizán és ejtőernyőn ledobott összekötő a szovjet csapatokhoz. A háború után Rómában telepedett le. Látványosan, műcsarnoki kiállítással tért haza 1969-ben, bár Olaszországot, második hazáját végleg sohasem hagyta el. De hazahozta legjobb szobrait és egy állandó kiállításra való anyagot Pécs városának.

Az utolsó képek egyike róla, ahogy ősz hajjal, botra támaszkodva - már súlyos betegséggel vállán - állt domborműve avatásakor a bronzfal előtt, és a közönséggel énekelte az Internacionálét. „Ez szebb, mint a Marseilles" - mondta később, egy kérdésre válaszolva. Ugyanott, törékeny, betegségtől fátyolozott hangon mondott vallomását is őrzi az emlékezet: „harcoltam, ahol a fasizmus ellen küzdeni lehetett, mert az embernek barátságra van szüksége és nem ellenségre."
Amikor hazahazajött, mindig a Dunaparti-korzó egyik szállodájában lakott. Innen járt fel a galériának felajánlott várbeli Táncsics utcai házát megnézni, innen bonyolította telefonjait (bárki felhívhatta, a telefonos kisasszonynak nem szabta meg, hogy kit kapcsolhat neki, s kit nem) és innen segítette utolsó köztéri szobra, a Kecskemétnek ajándékozott Mikrokozmosz a makrokozmoszban felállítását.

„Egyelőre hiába gondolkodom, nem tudom kifejezni a kezemmel, mert remegnek az ujjaim. Nem tudok írni, nem tudok rajzolni, egyelőre sietve meg akarok gyógyulni" - mondta a Mag avatásán. Világot teremtő keze ráncos-finom ujjai örök mozdulatlanságba merevedtek. Hetvenöt éves volt, amikor a betegség legyűrte vasakaratát. Ő, aki azt vallotta, hogy az emberi lét két vég pontja az alfa és az omega közötti távolságot a lehető leggazdagabban, legteljesebben kell megélni, 1984 decemberében megérkezett az omegába. Örökre bezárták őt a halhatatlanság feltörhetetlen bugyrai.
De szobrai itt maradtak, és ránk hagyományozódott követendő európai és világmegmérettetést vállaló művészi, és tiszteletre méltó emberi magatartása.

Forrás: Amerigo Tot - A Mag apoteózisa
Békés Megyei Lapkiadó Vállalat, 1983