Mozaik-szemcsék az 1973-ban végzett évfolyamról

Sokunk számára a „felsőoktatás” Szabadszálláson kezdődött 1967. szeptember elsején… Az akkori gyakorlatnak megfelelően, „egyetemi előfelvett”-ként 11 hónapra szóló sorkatonai szolgálat várt ránk az MN 7260 (talán ma már le szabad írni) fedőnevű alakulatnál. A két egyetemi század – a „gk-sok”, azaz gépkocsizók és a „hk-sok”, azaz harckocsizók – üde színfoltjai voltak az akkor még létező Varsói Szerződés egyesített fegyveres erőinek. („Maguk a Varsói Szerződés legelba…..tabb katonái.”)

A két század között egészséges versengés alakult ki, melynek élesztői a két Nagy (László és Sándor) voltak, akik szolgálatvezetői mivoltukból adódóan trükkök sorozatával igyekeztek szórakoztatni bennünket, egymás felülmúlásában. Némi nyugtalanságot a leszerelésünk előtt az a kósza hír okozott, miszerint kellően intelligensek és (ki)képzettek vagyunk ahhoz, hogy csatlakozzunk a Varsói Szerződés Prágát riogató bevonulásához. Szerencsére ez elmaradt, s augusztus 2.-án, néhány nappal az inkriminált katonai akció előtt leszereltünk. Szóval, szívtunk rendesen, de ezt is kibírtuk.

Gödöllő, ezek után, maga volt a felüdülés. A szabadszállási „kemény mag”-hoz csapódó civilekkel, meg lebukottakkal együtt 6 tankörben, 161-en kezdtük meg, most már élesben, egyetemi tanulmányainkat 1968. szeptemberében. Mi már csak Gödöllőn tanultunk. Ellentétben az előttünk járó évfolyammal, még
 a „kenőcs-gyakorlatok”-ra sem kellett visszajárnunk a Villányi útra. Így a Villányi út számunkra már csak olyan emlék maradt, ami a felvételi írásbeli és szóbeli vizsga nyomasztó élményéhez kapcsolódott.

Legtöbbünk számára újdonságot jelentettek kedves szír barátaink, akik négyen tanultak és végeztek velünk, miként hasonló tisztelet övezte két „lányunkat” is.

Az öt egyetemi év viszonylag gyorsan eltelt. Akkor még „rendesen” jártunk iskolába és szerencsére
 az órarend-szerkesztés is egyszerűbb volt, mint mostanában. Nem fordult elő olyan, hogy valaki ne férjen be az előadóba vagy a lépcsőn kelljen jegyzetelnie, bár az előadótermek mindig tele voltak. Az alaptárgyak – így utólag visszatekintve – elég sok vérveszteséggel jártak. Matekból a „Mami-Báráczné (Jutka néni)” kettős nem csak a tudásunkat, de a megjelenésünket (!) is díjazta – az utóbbit néha jobban, mint a tárgyi tudást. Fizikából az akkoriban hozzánk került Gyarmati professzor kápráztatott minket a stewardess „P”-pontjának mozgásegyenleteivel és az irreverzibilis termodinamika számos belső összefüggésével.
 Az sem volt semmi, amikor Vincze Gyuszival a hullámmozgás illusztrálásához használt gumikötél kiszabadult a professzor kezéből, bele egyenesen Gyuszi képébe, vagy amikor Kiss József („Eke Pityu”) tanár úr szép színes tábláját egy vödör víz felöntésével takarította el Gyarmati. Miután egyszer kifakadtunk, hogy mi mezőgazdasági gépészmérnökök leszünk, minek nekünk tanulni ilyen szintű fizikát, úgy is elfelejtjük, Ő szelíden csak annyit mondott: „nem mindegy, hogy mit felejtetek el…”

Mechából három félév után szigorlatoztunk. Gyuri bácsival már csak a folyosón találkoztunk, így nem tapasztaltuk meg közvetlenül a „Júgd ki Béjám, oszt menjünk ebédelni” klasszikus kiszólását. Ezzel együtt a szigorlat nem volt egy diadalmenet.

A további tantárgyaink szépen sorban követték egymást. Nehéz kiemelni közülük egyet-egyet, de Solymosi Olga attraktív megjelenésére, amely esetenként háttérbe szorította a termodinamika mélyebb összefüggéseit, szép emlékekkel gondolunk vissza. Szeretett Kovács Györgyné („Talaj Manci”) gyakorlatai tiszteletet parancsoltak. Böröcz Pista bácsi fekáliás problémái („sz..ban úsznak a magyar tehenészeti telepek”) már akkor a környezetvédelem jelentőségére utaltak. Váradi professzor szelídsége és karácsony előtti szaloncukorkái máig szívet-melengetők. Későbbi gyűrűzöttünk, Komándi György professzor jelleggörbéi ma is előttünk lebegnek. És a sor folytatható…

Összességében a többség szépen haladt előre tanulmányi kötelezettségeinek teljesítése útján. Sokunknak nagy élményt és ámulatot hozott a Weimarban (és Apoldán) töltött munkagyakorlat, az NDK-s „való világ” megtapasztalása, de az itthoni üzemi gyakorlatok hangulata is nosztalgikus emlékeket ébreszt.

Persze azért mást is csináltunk. Az évfolyamunk kiváló sportteljesítményekkel büszkélkedhet. Többször nyertük meg az évfolyamok közötti nagypályás labdarúgó bajnokságot, a kapuban Öreg Joe-val (Heinrich Pali), centerhalfban Nyikitával (Kiss András), a középpályán Köteles Józsival, Fejős Palival (sajnos mindketten idő előtt leváltak az évfolyamról) és elől Busa Józsival, Pigniczky Imrével (aki, ha nem figyelt, két métert meghaladó lépésekkel száguldott a bal szélen). No és persze a többiek, mert a Csapat mindig 11 főből állt. Kézilabdában Husti, Kocsis, Molnár és Szabó Matyi képviselték évfolyamunkat a GEAC-ban, atlétikában Peszeki, röplabdában Erdei, Patzai voltak meghatározóak. Szép hagyományok alakultak ki az évfolyamon belüli kispályás csoport-bajnokságok területén is, ahol általában a „Vigyori (Szabó János)-Kaiser Feri” kettős által hajtott kettes csoport szerepelt a legjobban.

A TDK-ban igen „ütős” kis csapat jött össze (Balogh, Erőss, Fekécs, Husti, Madocsai, Sinóros Szabó) és 1973-ban a Debrecenben megtartott OTDK-n az agrárműszaki szekcióban mindent nyertünk, amit csak lehetett.
Faragó Tóni képzőművészeti alkotásaival tűnt ki közülünk.

A kollégiumi élet, a közös TV-nézések felejthetetlen hangulata, máig sok kellemes órát idéznek fel. Balogh Béla („Béla bácsi”) gondok sajátos stílusa sokunk számára örök emlék. A közös sörözések, a Szauter sajátos hangulata, a nagy nótázások mind-mind a napi feszültség oldását szolgálták úgy, hogy együtt voltunk. Akkoriban nem kevesen voltunk, akik egy félév alatt csak egyszer jutottak haza; a Kollégium tényleg második otthonuk volt. Mindezzel együtt: egyetemi évei alatt házasságot kötött 33 évfolyamtársunk, vőlegény lett 34 fő, s a legális kapcsolatokból 9 kislány és 5 kisfiú született 1973-ig.

Megadtuk a módját a végzés körüli diákrendezvényeknek, Gyűrűavatónkról város-szerte meséltek, miután az eseményt követő reggelen megszálltuk, s megénekeltettük a gödöllői piac eladóit és közönségét.

1973. június 23.-án 146-an vettük át diplománkat, s lettünk okleveles mezőgazdasági gépészmérnökök. Azt gondolom, sokat kaptunk a GATE Mezőgazdasági Gépészmérnöki Karától. Nemcsak tudást, de emberi tartást, viselkedési normákat és emberi példaképeket is. Talán nem sáfárkodtunk rosszul a kapott értékekkel. Az évfolyam egykori hallgatói jól megállták helyüket az élet különböző területein,
az államigazgatásban, a szakigazgatásban, az oktatásban, a szakképzésben és mindenek előtt
 az értékteremtő termelőmunkában, utóbb a vállalkozói szférában. Eddig két évfolyamtársunk szerzett akadémiai doktori címet. Jó néhány cégtulajdonos, TSZ-elnök, igazgató, egyetemi tanár, polgármester, banki szakember és más fontos beosztású kollégánk van, aki becsületes életutat tett meg, s példás magánélete mellett maradandót alkotott az általa művelt szakterületen is. Vannak, akik már vissza-
(azaz: nyugdíjba) vonultak, mások mostanában tervezik ezt.

Ötévente találkozunk Gödöllőn, de az egykori tanulócsoportok közül több is éves rendszerességgel tart csoport-találkozókat, ahol a baráti kötelékek erősödnek, alkalom adódik egy kis nosztalgiázásra és arra, hogy megemlékezzünk az időközben eltávozottakról. Sajnos, mi is évről évre kevesebben vagyunk, 2010-ig a tablónkon szereplő 48 oktatónkból 18, és a 146 hallgatóból 20 távozott már az élők sorából.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy megtettük, amit ígértünk: munkánkkal tovább öregbítettük a Kar jó hírét a világban és hazánkban. Büszkék vagyunk a Karra és a Kar is büszke lehet ránk, az 1973-ban végzett évfolyam tagjaira.